Absynthe... [Befejezett]

47. rész - Epilógus

2012. ápr. 14. 22:02 - írta AudreyFictions

Jó olvasást, itt utoljára. Kisebb rizsa majd a végén(:!

"Ha nem vagy ott, akkor és abban a percben,

már én sem lennék itt, most, melletted..."

A jótékonysági gálán

– Bemutathatnám neked Ashtont – ajánlotta Petra Nórának szinte nagylelkűen, majd nagyot kortyolt a kezében tartott pezsgőpohárból. Ahogy az alkohol és a szénsav végigmarta a torát, annak a jóleső bizsergésnek és izgatottságnak a keverékét érezte ismét, amelyet pár perccel ezelőtt a színpadon. Gergő mellett.

– Nem kellenek levetett expasik – húzta fel mímelt sértődöttséggel az orrát Nóra, s hasonlóképp cselekedett, mint az előbb a másik lány.

– Ő nem az! – nevetett fel kényszeredett Petra. Nem, Ashton tényleg nem volt az. Most, hogy a lány ismét érezte Gergő oldalán azt az igazi hmm… érdeklődést a másik iránt, nem tudta elképzelni se, hogyan beszélhette be magának a vágyat az Ashton melletti nyugodtabb életre.

– Akkor mi volt? – nézett rá Nóra rosszallóan, kérdően.

– Mellékvágány – vágta rá Petra, s a színpadról lejövő, és feléjük sétáló Gergő láttára szélesen elmosolyodott.

A srác alaposan megváltozott az Igrane-i esküvő óta eltelt néhány hétben; arca sima volt, vonásai kevésbé feszültek, és jócskán meglátszott rajta, hogy már nem él semmilyen tudatmódosító szerrel.

– Mi volt mellékvágány? – ült le a srác a két lány mellé, s egyik karját finoman átvetette Petra válla felett. A körülöttük örvénylő, jól öltözött, pezsgőző embertömeg már szinte észre sem vette őket. Néhány napja már egy bizonyos hetilap sem hozott le róluk egy botránykeltő cikket sem, és ilyen-olyan magazinműsorokban sem jelentek már meg, mint újdonsült pár. A kapcsolatuk hamar megszokottá, normálissá vált a bulvár szemében.

– Már semmi – vágta rá Petra, majd apró csókot nyomott a srác szájára, amelyet Nóra csak egy újabb korty alkohollal, na meg egy grimasszal nyugtázott.

– Oké, ha újra itt lesz, mutasd be a pasit! – kérte. – Ezt a tömény szerelmet, csak szerelemmel lehet elviselni – tette hozzá, majd kezével hessegetni kezdett, mintha az előbb említett érzelmet ezzel eltüntethetné a légtérből. Petra felnevetve fogta le barátnője karjait.

– Ha jól számolom, két hét múlva itthon is lesz – idézte fel magában a férfivel folytatott eleinte kissé kínos beszélgetést, amellyel elköszöntek egymástól.

– Remek! – jelentette ki Nóra, majd a toalettre hivatkozva kis időre magára hagyta Petrát és Gergőt.

– Fantasztikus voltál a színpadon – súgta a srác a lány fülébe. Lélegzete bizsergetően cirógatta végig Petra nyakának bőrét.

– Te sem voltál rossz, ezzel kellene foglalkoznod – viccelődött, majd közelebb hajolva, Gergő felé fordulva hagyta, hogy ajkaik finoman összeérjenek, és lassú, édes játékba kezdjenek. Kisvártatva, Gergő elhúzódott, s homlokát gyöngéden a lányénak döntötte.

– Örülök, hogy annak idején felhúztál arról a padlóról…

VÉGE

Hű, hát nem is tudom, hogy hol kezdjem. Leginkább talán ott kellene - ez főképp azoknak szól, akik csak ezt a blogomat olvasták -, hogy nem tűnök, sőt! Ma kezdtem másik történetbe, ehelyett. ITT megtaláljátok. Másodszor pedig ott folytatom, hogy KÖSZÖNÖM! Az, hogy én itt ezt leírhattam azt főleg Nektek köszönhettem! Öröké hálás leszek, imádlak Titeket!(:

Audrey

45. - 46.rész - Hol lehetsz?

2012. ápr. 14. 1:58 - írta AudreyFictions

Sziasztok!

Hű, már nagyon közeledünk a végéhez... De mindegy is, már alig várom, hogy valami újba kezdhessek. Igazából csak azt nem tudom még, hogy mi legyen az! Két választás van itt jelenleg: egy másik fanfiction, avagy egy másik saját történet. Bevallom őszintén, hogy az előbbihez most valamiért nagyobb kedvet érzek, meg több ötletem is lenne, de azért kíváncsi vagyok a véleményetekre!(:

– Ugye, minden rendben lesz? – aggodalmaskodott Melinda, miközben milliónyi listája egyikét nézte át éppen.

– Már miért ne lenne? Mondhatni, rutinosak vagyunk már az egymással való házasodásban, sima ügy lesz – jelentette ki mosolyogva István, majd apró csókot nyomott a mellette üldögélő asszony arcára.

– Próbálok hinni neked – felelte a nő. – De én nem magunk miatt, hanem Gergőék miatt aggódom inkább. Nem akarok botrányt – nyöszörögött elkeseredetten, és elrakta keze ügyéből az előbbi papirost, majd egy következőre ugrott.

– Itt lesz Petra is, és Gergő… na, meg a fiad – mormolta feszülten Melinda magyarázatképp. – Veszélyes kombináció – egészítette ki az elhangzottakat, de még mielőtt István bármilyen reakciót is adhatott volna a nyugtalan szavakra, odakintről dudaszó hallatszódott.

– Megjöttek – nézett egymásra a jegyespár, majd szinte egyszerre pattanva fel a sötét kanapéról, indultak a tágas, világos főképp fekete és fehér bútorokkal berendezett előszoba felé.

Odakint, a ragyogó napsütésben ketten parkoltak fel éppen a tágas autófelhajtó vöröses kővére, s a megérkező járművekből lassacskán elkezdtek kiszállingózni az eddig bennük ücsörgő emberek. Akik kicsivel többen voltak a kelleténél.

– Hányan is jöttetek, Gergő? – pillantott fiára Melinda feszülten, miután üdvözölte az érkezőket.

– Ők csak, mondjuk úgy… – töprengett ajkán kaján vigyorral a srác, ahogyan végigpillantott a két magas, napbarnított mosolygó lányon, akik a hasonló hangulatú Ede mellett várakoztak. – Koszorúslányok! – bökte ki Gergő végül, majd még egyszer megölelte anyját, hogy elejét vegye a várhatóan tiltakozó jellegű szavainak.

– Na, jó. Edét nem koszorúslánynak hoztam, de ők megfelelnek annak, nemde? – Anyja helytelenítően ingatta a fejét.

– Itt nem lesz semmiféle… – Tétovázott, mintha a valódi mondandóját nem tartotta volna elég kifinomultnak a kimondásra. – Botrány – fejezte be végül a nő, majd fia további csibészes mosolyok keretében előadott mentegetőzéseire oda sem hederítve, az épp a kocsiból kipakoló, Istvánnal csevegő Petrához és Dávidhoz sétált.

– Jól utaztatok? – Melinda arcára jókedvet erőltetett, de ahogy végignézett Petrán, rá kellett jönnie, hogy nem ő itt az egyetlen, akinek a derültséget mímelnie kell. A lány szoros lófarokba kötötte a haját, s vidámsága mögött érezhető feszültség rejlett.

– Igazából, igen – felelte Dávid, majd apró puszit nyomott az asszony arcára, és apja nyomában behurcolta a házba a tetemes mennyiségű bőrönd halmot, amelyek javarészt Petrához tartoztak.

– Nagyszerűen – toldotta meg a lány is az elhangzottakat, majd egy nyugtalan mozdulattal magához ragadta táskáját, és ő is befelé indult volna, ha Melinda aggódó pillantása nem „keresztezte volna” az útját.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta kedvesen a nő. – Tudom, hogy nem könnyű – egészítette ki, majd barátságosan végigsimított a lány vállán.

– Ez az egész semmi nem volt, bulvár hercehurca, pletykák, miegyéb. Csak ennyi – sóhajtotta Petra még akkor is, ha száját kissé égették a hazug szavak. Ez több volt, valamiért a kapcsolata Gergővel több volt. Egyszerűen így érezte.

– Ahogy gondolod – felelte Melinda könnyedén. Ő ugyan nem fog olyasmit firtatni, ami kényelmetlen helyzetet szülhet! – Gyere, menjünk inkább be! Még szobát kell keresnünk nektek is, meg nemsokára tálalva lesz a vacsora is!

***

A Nap vöröslő sugarakkal hintette végig a partot, mialatt a pap mély, öblös hangján elkántálta a szertartás utolsó szavait.

– Igen – mondta ki Melinda halkan, de mégis határozottan, s sugárzó mosollyal az arcán talán az esemény legmeghatározóbb szavait, közvetlen István után.

– Megcsókolhatja a menyasszonyt! – jelentette ki az idős, egyházi férfi, mire a korántsem ifjú, de azért mégis pár, finom csókban forrt össze, ott a magányos tengerpart puha homokjában, közeli ismerőseik boldog, ünneplő gyűrűjében.

Petra a helyzethez illő, örömteli mosolyt csempészett vonásaiba, de belül, valójában semmi nem késztette mosolygásra; mellette Dávid álldogált, akinek karja finoman ölelte a derekánál fogva, míg a tömegben, pontosan vele szemben Gergő toporgott Edével, és a két sötét hajú koszorúslánynak kinevezett hölgyeménnyel egyetemben.

– Gyere! – fogta meg Dávid a lány kezét, felrázva ezzel őt a már majdnem rátelepedő búskomorságból. – A fogadás a házban lesz, és muszáj legalább egyszer táncolnod velem! – nevetett fel a srác, és Petra némán, csak egy hasonló gesztust adva feleletként, hagyta, hogy bekísérjék a villa hófehér kővel kirakott falai közé.

2 órával később

A tágas, márványfaragással díszített oszlopoktól szegélyezett teraszt vad, féktelen ritmus járta át, amelyet az említett helyiség sarkában játszó zenészek hada szolgáltatott. A táncparkett közepén megannyi ember sürgött-forgott már-már javában a körülöttük ugráló pincérek hordozta ital hatása alatt.

Petra is köztünk volt. Karcsú alakját gyöngéden mozgatta a felcsendülő új, sokkalta gyorsabb ütemű dalra, s hagyta, hogy a zene, a hangulat vad folyama magával rántsa. Megragadta partnere, Dávid karját, s az eddiginél még szorosabban simult a sráchoz, szabad kezét finoman átvetve annak válla felett.

Nem akart arra gondolni, hogy ki mit tett, vagy éppen ki mit hazudott korábban, egyszerűen csak élvezte az ereiben áramló, lázasan pulzáló felelőtlenséget. Nem tűnődött a holnapon. Talán nincs is holnap. Egyszer csak érezte, amint a tömegből valaki megragadja, megpörgeti, majd maga felé fordítja. Tiltakozva vetette neki kezét az idegen mellkasának, s annak arcába felnézve Gergő tiszta, világoskék tekintetét pillantotta meg. Nem volt már ismeretlen.

– Mit akarsz… – kérdezte volna mogorván, de a srác egy rosszalló mosoly kíséretében megrázta a fejét, nemet intett a szavaknak, és még egyszer megpördítette Petrát, majd hátulról átölelve a már mérsékeltebben ellenkező lány fülébe suttogott:

– Táncolni, élvezni az életet, ezért vagyunk itt, nemde? – nevette el kajánul szavai végét, és megszorította a lány kezét, lágyan belecsókolt a nyakába, majd egyszerűen csak ellépett tőle. Petra hiába fordult utána, a teraszon tolongó tömeg hamar elnyelte az alakját.

***

– Parancsoljon, kisasszony! – nyújtott a frakkba öltöztetett pincér egy aranyló tartalommal teli poharat Petra felé, de a lány fejével nemet intve elutasította az alkoholt. Éppen hogy örült, hogy az előző adag már majdnem elvesztette a hatását. Már csak kellemes zsibbadtság járta át a tagjait. Ám, a lelkében korántsem dúlt semmi kellemes.

Sötétlő pillantása a sietve kutatott a tömegben már percek óta: hol Dávid, hol Gergő után, de egyiküket sem találta. Nyomasztó, idegesítő érzés telepedett a mellkasára, ami csak akkor csillapodott némileg, amikor egy az másodikként említett srácéhoz nagyon hasonló alakot látott lesurranni a teraszról a tengerpartra vezető lépcsőn. Gondolkodás nélkül vetette magát utána. Beszélniük kell.

46. rész

Beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét, és a lány önkéntelenül is a parton álló kis fabódé falához lapult, nehogy meglássa őt bárki is.

– Hát, azt a két nyilvánvalóan eszéért kedvelt lányt hol hagytad? – élcelődött egy kétségtelenül Dávidhoz tartozó hang.

– Biztosan Edével vannak – felelte Gergő. Petra nyomban megismerte látatlanul is a kissé rekedt, mély hangot.

– A féltékenység megteremtését szolgálják, hogy finoman fogalmazzak? – Dávid apró köhintésbe rejtette a szavaiban csengő gúnyt.

– Féltékenység? Nem, az nem az én asztalom – vágta rá a másik. – Sokkal inkább a tiéd… – Dávid ironikusan felnevetett.

– Mire célzol?

– Én soha nem hazudtam neki – érkezett az egyenes válasz, s Petra érezte, amint a még vérében zubogó alkohol, mintha egyszerre mind a fejébe szállt volna. Megszédült, forgott vele a világ, s a düh keserűen vette birtokba minden porcikáját. Igazat mondott. Az Absynthe-ról, Dávidról, mindenről! – gondolta csalódottan. Egyszerre, mintha hályog hullt volna le a szeméről, és képtelen volt megálljt parancsolni a lábainak; kilépett az építmény fehérre festett fala mögül, mire a másik kettő ijedten kapta fel fejét a sötétségből látványára.

– Miben hazudtál még? – kérdezte Petra halkan, nyugodtan, de szavai ennek ellenére is kaptak valamiféle „gyilkos” árnyalatot.

– Petra… ezt totál félreérted… – kezdett volna bele ócska magyarázkodásába Dávid, de szavainak címzettje csak leintette.

– Nem! – jelentette ki a lány. – Te értesz félre engem, ha azt gondolod, hogy még valaha is meghallgatok tőled bármit! – tette hozzá ellentmondást nem tűrően, majd Gergőhöz fordult, és megpróbálta annak tekintetétből kiolvasni a gondolatait.

– Gergő? – nézett kérően, félve. Petra szégyellte magát, s az érzés elemi erővel söpört végig minden tagján. Nem hitt a srácnak, soha egy percig sem, pedig… A lány jelentőségteljes pillantást vetett a továbbra is tanácstalanul álldogáló Dávidra, mire az egy feszült bólintás kíséretében leszerepelt alakként sietett inkább vissza a mit sem sejtő vendégsereghez.

– Hinnem kellett volna… neked – suttogta csöndesen a lány, majd közelebb lépett a sráchoz, és meg akarta fogni a kezét, végig akart simítani a bőrén, hozzá akart érni, de egyszerűen képtelen volt rá. Félt.

– Hinned kellett volna… nekem – ismételte Gergő hasonló árnyalattal a hangjában, mint Petra, majd megtette azt a mozdulatot, amelyet előbb a másik szeretett volna; lágyan ujjai közé szorította a lány kezét.

– Sajnálom, én csak… – sóhajtotta a lány, majd fejét kissé megrázva lehajtotta azt. – Én nem tudom, mit gondoltam… mit akartam… – tette hozzá, mire a srác mutatóujját Petra álla alá csúsztatva kényszerítette a szemkontaktusra.

– Nagyon remélem, hogy engem – mosolyodott el, majd magához húzva gyöngéd csókot nyomott a cseppet sem tiltakozó ajkakra.

A következő rész már egy fajta epilógus lesz. Tudom, a múltkor még hat részt mondtam - de fogalmam sincs, hogy miért is akartam én ezeket az oldalakat hat részben felrakni :DD.

Audrey

44.rész - Ha nem jössz, itt hagylak!

2012. ápr. 9. 10:31 - írta AudreyFictions

Jó olvasást!

Az esküvő előtti este

– I can’t go home, sweetheart… I have to stay here for two months, so I can’t go to Igrane now. I am so sorry – jelentette be Ashton gondterhelten a telefonban. Magyarázkodásának alapját egy korábbi megbeszélésük képezte, miszerint a férfi munkája végeztével Londonból Zágrábba repül, és onnan indulva csatlakozik Petráékhoz.

– Oké, mindegy, akkor majd csak lesz valahogy, azt hiszem – felelte a lány hasonló hangnemben, mint előbb a férfi, és már előre tartott a Dáviddal való kettesben utazástól. Annyi kellemetlen téma felmerülhet… Most már majdhogynem fejbe verte magát, amiért korábban belement ebbe az egészbe.

– Ne haragudj, most mennem kell, darling – mondta Ashton, majd néhány további szóval el is búcsúztak, és a lány csalódottan hajította gondosan bevetett ágyára az apró készüléket. A bútordarabon heverő Nóra fürkészően pillantott barátnője arcába.

– Nem jön, mi? – kérdezte, mire Petra csak bólintott egyet, és figyelmét inkább a pakolásnak szentelte. Holnap reggel hatra jön Dávid, nem volt már sok ideje, lévén este tíz óra felé járt már az idő.

– Akkor lesz néhány hosszú órád azzal a… – Petra figyelmeztető pillantást lövellt Nóra felé mire az angyalian elmosolyodott, és egészen másképpen folytatta mondatát, mint ahogyan eredetileg tervezte:

– Azzal a drága Dáviddal, nemde bár? – A másik helyeslő fejmozdulatot tett, mire Nóra habozás nélkül folytatta: – És ott lesz Gergő is… – Nem lehetett tudni, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szánja-e szavait.

– Mire akarsz kilyukadni? Tegnap is láttam, sőt azelőtt is, amíg azt a hülye dalt próbáltuk – fintorgott a lány, s még a gondolattól is fáradt lett, ahogy visszaidézte az elmúlt heteket. Szinte minden szabad percüket vagy a stúdióban vagy a próbateremben töltötték, de azt még Petra is elismerte, hogy abszolút megérte. Biztos volt benne, hogy a dal hatalmas siker lesz, amint kiadják. Meg amint előadják az esküvő utáni hétvégén tartandó gálán.

– És semmi nem volt? – kíváncsiskodott tovább Nóra, ajkán azzal a jellegzetes „pletykáló” mosolyával.

– Semmi – jelentette ki Petra, majd a magas, sötét fájú szekrényéhez lépett, és szemügyre vette a ruha választékot, majd végül egy lágy anyagú, halványsárga ruha mellett döntött a melegre való tekintettel.

– Semmi? – visszhangozta hitetlenkedve barátnője, mire a lány csak bólintott. Igazat mondott. Gergővel jóformán egymáshoz sem szóltak az együtt töltött idő alatt. Tették, amit tenniük kellett, összerakták a dalt, elénekelték, aztán pedig mindenki ment a dolgára. Hogy fájt-e ez Petrának? Valahol mélyen igen, de Gergő folytonos tagadása a „Dávid-történet” kapcsán pont az ellenkező hatást érték el a lánynál; Petra nem hitt neki. És ha hinnék is, akkor mi lenne? – tűnődött gyakran, de a választ ő maga sem tudta.

– Inkább segíts pakolni – sóhajtotta végül, mire Nóra haptákba vágva magát, feltápászkodott a fekvőhelyről, és Petra mellé lépve csatlakozott a ruhaszortírozáshoz.

***

– Ha nem jössz, itt hagylak! – hallatszódott Dávid türelmetlenkedése a telefonból, mivel a kis készülék kihangosítva hevert az előszoba komódján.

– Reggel fél hét van! – kérte ki magának Petra, mialatt bekapcsolta fonotttalpú, hófehér szandáljának csatját.  – És különben is, késtél, szóval fogd be! – torkollta le a srácot, majd egy kissé fáradtan csengő nevetéssel igyekezett tompítani szavai élén.

Az öltözködés végeztével, felkapta sötét szövetű kézitáskáját – benne az immáron kinyomott telefonnal –, bőröndjével együtt, majd bezárva a lakását, sietős léptekkel indult lefelé.

Odalent Dávid türelmetlenkedve dobálta be az újdonsült érkező cuccait, elszörnyedve azok súlyán.

– Három napra megyünk – csóválta a fejét, mire Petra csak legyintett.

– Ruhára márpedig szükségem van, úgyhogy inkább csak pattanj be, és induljunk! – replikázott a lány, immáron elfoglalva az anyósülés kényelmes, vajszínű bőrének felületét. Dávid egy lemondó „Nők!” – felsóhajtás kíséretében bevágódott az autóba, és a jármű hamarosan kilőtt a gyöngyszürke budapesti reggelbe.

Még HAT rész van hátra!

 

43. rész - Sérelmek

2012. ápr. 5. 12:18 - írta AudreyFictions

Sziasztok!

Köszönöm az előző részekhez írt kommenteket, remélem, hogy ez tetszeni fog(:! Ja, és a következő részben már majdnem esküvő! Ha olvasgatni akarsz, nézz be IDE is, most raktam új részt(:!

Petra magasra fogott lófarokba kötötte sötét haját, és mélyet sóhajtva nyugtatta le magát, mielőtt még belépett volna a próbaterembe. Nem tudta volna megmagyarázni a benne feszülő idegességet, amelyet reggel óta érzett. Csak így volt, és kész.

Kezét a hűvös fémkilincsre csúsztatta, majd egy széles mozdulattal belépett a magas, plafonig érő ablakok miatt fényes világosságban fürdő terembe. Onnan már előzőleg is vidám, egymást ugrató hangok szűrődtek ki, de a lány csak most láthatta meg azok tulajdonosát. Szemét végigfuttatta a bent levőkön, akik arcukon vidám mosollyal üdvözölték. Egy fiatalabb nő, szinte már fiúsan rövid, szanaszét meredező világosszőke hajjal elé futott, és arcán barátságos mosollyal megölelte.

– Te vagy Petra, ugye? A nevem Kata, én vagyok az énektanár – mutatkozott be a lány, ajkán továbbra is azzal a boldog, teljesen oktalanul ott lévő mosollyal. Olyan embernek tűnt, aki még egy armageddon-szerű katasztrófa közben is mosolyogna.

– Várady Petra, eltaláltad – próbálta viszonozni Petra az örömteljes gesztusokat, de attól tartott jelen lelkiállapotában csak valami fintorra futotta mosoly helyett.

– Helló, Ede vagyok – mutatkozott be egy fiatal, sötétbarna hajú srác, mikor Kata odarángatta mindenkettejüket.

Pár perc múltán lerótták a szokásos ismerkedő köröket, s Petra kezdte egész otthonosan érezni magát a tágas, napfényes helyiségben. Egészen addig a percig, amíg nem bővült két új taggal a jelenlévők listája. Az ajtó halkan nyikordult egyet, ahogyan utat engedett a belépőknek, s Petra rögtön odakapta a fejét feléjük. Marcell a korai időpont ellenére már szokásos tökéletesre szabott öltönyében virított, mögötte pedig ott lépdelt a kissé álmos, gyűrött… Te, mi az Istent keresel itt? – tiltakozott Gergő megjelenése ellen Petra magában.

A srác lekapta eddig az arcát takaró napszemüveget, majd nyomában Marcellel a zongora mellett ácsorgó kis csapathoz léptek. Petra érezte, amint a düh elönti minden porcikáját, így képtelen volt nyugodtan kivárni az üdvözlés perceit. Feszülten támadt a szótlanul zongorához ülő Gergőnek:

– Ez most valami vicc? – kérdezte élesen, de a srác látszólag oda sem figyelve rá, rendezgette a hangszer tetején heverő kottákat. – Azt hittem, elég világosan megfogalmaztam, mit gondolok rólad meg a hazugságaidról, erre meg így… idecsalsz?! – Gergő dühösen leütött egy hangot, ahogy meghallotta a vádló szavakat, majd pillantásában elrejthetetlen gúnnyal tekintett a lány felé, de még mielőtt megszólalhatott volna, Marcell kedélyesen a szavába vágott:

– Az én művem volt, ő nem tudott semmiről – mentette ki a srácot, mire az helyeslő fejmozdulatot tett, de nem bírta ki, hogy ne tegyen ő is hozzá néhány szót az elhangzottakhoz:

– Pontosan. De különben is, mit gondoltál, kedvesem? Pont az én menedzserem rángat bele valamibe, és ahhoz pont nekem nem lesz közöm? – Petrát a hideg kirázta ettől a csúfondáros, gunyoros hangnemtől. Hallotta már így beszélni a srácot, és az soha nem jelentett jót, pláne nem kellemes hangulatot az elkövetkezendő órákban.

– Ne légy naiv – tette még hozzá Gergő, majd kékes pillantását várakozásteljesen hordozta körbe jelenlévőkön.

– Akkor elkezdhetjük vagy dúl még valakiben akármilyen sérelem velem kapcsolatban?

***

Néhány óra elteltével a kora reggelből késő délelőtt lett, majd délután, s a kis csapat – immáron Marcell nélkül, aki zenei képzetlenségére hivatkozva már korábban lelépett – egyszerre csak azt vette észre, hogy már nem csak a reggelit, de majdhogynem az ebédet is kihagyni készülnek. Így Ede – miután már vagy ezredszerre kötött bele ugyanabba a hangba – fáradtan hajította a zongora tetejére a papírokat, és vágyakozón tekintett az ajtó felé.

– Fél óra szünet! Éhen halok! – nyögte, mire Kata egyetértően bólogatott az ötletre, s mindketten néhány cuccukat összekapva a kijárat felé kezdtek poroszkálni.

– Nem jöttök? – kérdezte döbbenten Ede, látván, hogy a másik kettő szinte meg sem mozdult felkiáltására: Gergő továbbra is a zongoránál ült, míg Petra a kezét a hangszeren nyugtatva a kották közt kutatott.

– Nem – felelték szinte egyszerre, ami Katát megmosolyogtatta, s Edénél jóval kifinomultabb „női megérzései” által vezérelve maga után rángatta az értetlenkedő, hitetlenkedésének hangot is adó – „Hogy nem lehet valaki kajás ennyi idő után?!” – srácot.

– Biztos, nem vagy éhes? Utánuk mehetünk – vetette fel csöndesen Gergő, Katáék távozása után néhány perccel. – Van egy jó hely pár utcával arrébb, oda szoktunk járni ilyenkor – magyarázta, mire Petra cinikusan húzta fel szemöldökét.

– Nocsak, vigyázz, mert kedvesen szóltál hozzám! Még megárthat – ironizált elengedve füle mellett a szavak valódi értelmét. És valóban, ezek voltak a srác legkedvesebb szavai, amelyeket a mai nap folyamán hozzá intézett.

Gergő pár pillanatig csöndesen meredt a lányra, majd élesen, gúnyosan felnevetett.

– Majd Dávid kedvesebb lesz veled, ne aggódj – vágta rá, mire a lány szemét összehúzva méregette a cinikus szavak gazdáját.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Tudom, hogy vele mész Igrane-ba – fejtette ki Gergő, miközben leütött néhány véletlen hangot a zongorán. – Nem hagyta ki a dicsekvős részt, az első dolga volt megkeresni engem, és elmondani – tette hozzá, s hangja szinte undorról árulkodott az elhangzottakkal kapcsolatban.

– Ez csak egy kocsiút, és különben is! – kiáltott fel Petra dühödten. – Nem tartozom neked elszámolással, sőt senkinek sem.– Gergő a helyzettől tökéletesen elütően elmosolyodott, majd felkelt az apró székről, és a lány mellé lépve, ujjait a másik kezére simította.

– Önmagaddal tudj majd elszámolni, ez a lényeg. – Petra elhúzta karját. Zavarta a közelség, hisz soha nem tudott teljesen reálisan, józanul gondolkodni, ha a srác ilyen közel volt hozzá.

– Majd valahogy megbirkózom vele – bökte ki nagy nehezen, s hátat fordítva Gergőnek a táskájáért nyúlt.

– Mégis megéheztem – jelentette ki, majd dühös léptekkel a kijárat felé vágtatott, s hangos csattanással kísérten távozott a helyiségből.

Sajnálom, hogy nem lett annyira jó, de most ennyire tellett tőlem... Következő rész hamarosan!

- Audrey

42.rész - Az élet megy tovább... de merre?

2012. ápr. 3. 15:35 - írta AudreyFictions

Sziasztok!

Köszönöm szépen a sok próbálkozást arra, hogy lelket öntsetek belém, nagyon és tényleg. Igyekszem elhinni, igyekszem, és na, ja... Íme, cserébe egy kis részecske, remélem, tetszeni fog, és ha még ezek után olvasni szeretnétek tőlem, raktam IDE is új fejezetet(:!

P.S.: Ne lepődjetek meg az elején, szó nincs új szereplőről, de le kellett írnom valahogy.

Evelin nyugodt, lassú tempóban szedte a lépcsőfokokat egyre feljebb és feljebb, hogy végre elérje a kívánt lakás ajtaját. Néhány pillanaton belül, felérve két hangos kopogtatással adta tudtára bent kuksoló barátnőjének jöttét, és azt a szándékát, hogy minél hamarabb szeretne a bejárat másik oldalán állni. A lépcsőházban hideg volt, és ő csak egy vékony, halványsárga kardigánt viselt.

– Lilla, nyisd már ki, megfagyok! – kiáltott, és remélte, hogy lármájával nem verte fel a szomszédokat. Azonban szólongatására nem érkezett válasz.

– Lilla, az istenért már! Te hívtál ide, ha miattad meg a huzatos lépcsőházatok miatt kapok tüdőgyulladást, az a te lelkeden fog száradni! – szólalt meg újból, de ezen szavaira sem érkezett válasz.

– Így vendégeled meg a barátaidat – pufogott, miközben lehajolva a kopott, poros szőnyeg alatt kezdett keresgélni. Rémlett neki, hogy a néha igencsak szétszórt Lilla, tett ide egy pótkulcsot a hasonló vészhelyzetek esetére. Most végre hasznát is veszi valaki.

– Megvagy! – ujjongott fellélegezve, majd óvatosan a zárba illesztette a kis fémtárgyat, s belépett.

Odabent ijesztő, nyomasztó csönd fogadta, és majdnem átláthatatlan sötétség, amelyet csak az itt-ott a nappali széles ablakán át betörő fénycsíkocskák törtek meg. Evelin érezte, ahogy valami, ismeretlen, fenyegető félelem telepszik a mellkasára, és nagyot nyelve folytatta az ismerős otthon felfedezését.

– Lilla? – érdeklődött bele a fénytelenségbe, de senki nem felelt. – Itt vagy? – A lány hangja megremegett, ahogy tovább indult, s az előszoba végén nyíló fürdőhöz lépett. Annak ajtaja alól halvány világosság szűrődött ki melegen, hívogatóan.

Evelin vigyázva belökte az ajtót, de amint eljutott tudatáig a látvány, velőtrázóan felsikoltott.

***

Gergő néma feszültségbe burkolózva rótta céltalan köreit a kórház hófehéren vakító folyosóján. Körülötte elhaladt néha egy-egy nővér vagy orvos, de soha nem olyan jött, aki választ adhatott volna a kérdéseire. Már pedig kérdésből, na abból volt sok, egészen kora reggel óta, mikor is a kórház főorvosa, Dr. Berger Pál, elérte őt telefonon.

– Temessy Gergely? – A srác megütközött a hivatalos, kemény hangnemen, s csak helyeselt a szavakra.

– A budai Szt. Ignác Magánklinikáról hívom – vezette be mondanivalóját éltes hangján a doktor. – Ha értesüléseim helyesek az ön mennyasszonya Horváth Lilla, nemde bár? – érdeklődött kedélyesen.

– Nem, nem a menyasszonyom, de… de mi történt? – Gergő érezte, amint torkát összeszorítja a rettegés.

– Lilla ma nagyjából éjjeli kettő magasságában önkezével próbált véget vetni az életének. Egy barátja talált rá – tájékoztatta a srácot az orvos, majd néhány további szóban felvázolta a történteket, és megkérte rá, hogy fáradjon ide. Gergőt eleget tett a kérésnek, de Berger Pál – mint később kiderült – az egész délelőttjét egy sürgős műtéttel töltötte, s nem ért rá az ő esetükkel foglalkozni, így a srác jelenleg tanácstalanul, haragosan járkált fel s alá, akár egy ketrecbe zárt vad.

Nem tudta mit gondoljon, csak egyben volt biztos: abban az égő, emésztő gyűlöletben, amelyet a talán pár kórteremmel arrébb fekvő nő iránt érzett.

Kisvártatva határozott léptek hangja oszlatta el a csendet, s Gergő megpillantotta a folyosó vége felől közeledő idős főorvos alakját, aki szemlátomást felé tartott.

– Dr. Berger Pál – nyújtott kezet a férfi. – Örülök, hogy megismerhetem – tette hozzá.

– Temessy Gergely – viszonozta a gesztust a srác, majd a deresedő halántékú doktor az egyik ajtó felé mutatott.

– A 104-es az. Ha jól sejtem, Horváth kisasszony éppen pihen, de bemehet hozzá – engedélyezte, majd mindketten megindultak az említett helyiség felé, de a főorvos a küszöbön megtorpant, s aggódó pillantást vetett Gergő felé.

– Altatót vett be, elég nagy mennyiséget, utána megpróbálta felvágni az ereit, de csak hamar gyógyuló felületi sebeket ejtett magán – vázolta fel a helyzetet, próbálva megütni az ilyenkor szokásos hivatalos hangnemet.

– Felületi sebek… – suttogta maga elé Gergő, majd észbekapva megrázta a fejét, és hálásan tekintette a szobából kihátráló férfi felé. – Mennyire súlyos az állapota? – kérdezte, s lassan, félve a csukott szemű, alvó nő felé nézett: annak vékonyka testét fehér paplan takarta, bőre sápadtan feszült arccsontjára. A srác megborzongott. Lilla sokkal inkább tűnt holtnak, mint élőnek.

– Rendbe fog jönni – felelte habozva Berger doktor. – Testileg legalábbis mindenképp, de szerintem azt maga is tudja, hogy, aki öngyilkos akar lenni, annak a lelke… – a férfi aprót köhintett. – A lelke talán sohasem volt egészséges. Ez pedig már nem egészen az orvostudomány területe, mi megtesszük, amit meg tudunk tenni – fejezte be végül, s elkeseredett szavait igyekezett bátorító köntösbe bújtatni, majd néhány további hasonló, elcsépelt frázis után kilépett a szobából, magára hagyva Gergőt.

A srác leült az ágy szélére. Kékes pillantását még egyszer végigfuttatta Lilla gyenge alakján, s érezte, amint mellkasára a bűntudat, a fájdalom és a harag nehéz egyvelege telepszik rá, majd szeméből forró könnycseppek buktak ki.

– Hogy tehetted ezt? – kérdezte halkan, vádlón meredve a nő néma vonásaira. – Hogyan? – A düh villámként cikázott végig minden porcikáján. – Tönkretetted volna az életem, hagytad volna, hogy magamat hibáztassam egész életemben? – Hangja monoton, feszülten csengett, majd felkelt az ágy széléről, s az ablak felé lépett.

Odakint vakítóan szikrázott a napfény, élettel töltve fel szinte az egész világot, odabent mégis fagyos volt minden. Halott.

– Te szebben bántál velem? – Lilla hangja nyöszörögve, rekedtesen hallatszódott, s a srác nyomban felé kapta fejét.

– Sosem mondtam, hogy igen – vallotta be kényszeredetten Gergő, mire a nő ajkán a helyzethez egyáltalán nem illő fanyar mosoly jelent meg.

– Akkor fogd be a szád – jelentette ki gyengén, de mégis határozottan, bár a „tiltás” mintsem ért: Gergő már a következő pillanatban szólásra nyitotta száját:

– Mit vársz tőlem, Lilla? – kérdezte elcsigázottan. – Hogy megsajnállak, és mégis veled maradok? Hogy eljátszom továbbra is a nagy szerelmünket? – Lilla ismét lehunyta szemeit. Talán, ha nem látja közben az arcát, könnyebb lesz… Könnyebb lesz elviselni a szavait.

– Ez nem fog megtörténni. Vége. Ha felépültél, menj vissza Szegedre, vagy ahová csak akarsz. Engem többé nem érdekel – jelentette ki hidegen, fájóan. Igen, Gergőnek is fájtak a saját szavai, de valami belső megérzés azt súgta neki, ez lesz a legjobb. Egy bemocskolt kapcsolatnak tisztán kell véget érnie.

***

Marcell nagy tekintélyű, mély értelmű filozófusként emelte fel a kezében tartott borospoharat. Néhány körkörös mozdulattal megmozgatta a benne vöröslő italt, aztán nagyot kortyolt belőle, majd szürke, vizslató tekintetét a teraszon üldögélő másik emberre, Gergőre vetette.

– Hogy vagy, kölyök? – kérdezte atyáskodva, mire a srác csak halványan elmosolyodott.

– Tudod, mi a furcsa? – kérdezte a menedzserre tekintve, mintha az előre tudhatná, mi jár a fejében.

– Volt idő, mikor Lilla az életemet jelentette, és most, egyszerűen… – Szavai elakadtak, egy pillanatra elmerengve nézett maga elé, s aztán folytatta csak:

– És most egyszerűen, nem érzek semmit. Üresség maradt a helyén, nem hagyott nyomot bennem. – Lassan, megválogatva minden kifejezést ejtette ki szavait, majd az idősebb férfire nézett, mintegy megerősítést vagy dorgálást várva. Az csak elrévedve pillantott a lassacskán besötétedő, elszürkülő ég narancságán cirmozott felhőire, talán nem is igazán figyelt a srácra. Marcell különben is szörnyű volt ezekben a lelki dolgokban. Gergő a másik szavainak híján folytatta előző gondolatmenetét:

– Szerettem én őt valaha is? – kérdezte költőien. – És ha igen, most nem kellene úgy éreznem, hogy valami megváltozott? Hiszen, én eddig úgy tudtam, ha két ember sorsa összefonódik, akkor önkéntelenül is nyomot hagynak a másikon – jelentette ki, majd egy árnyalatnyival halkabban tette hozzá: – Egymáson.

A menedzser nagyot kortyolt a pohárból, ezzel teljesen eltűntetve annak tartalmát, majd felkelt eddig elfoglalt a helyéről, a terasz puha, fehér kárpitú foteljéből, és rosszalló pillantással tekintett Gergőre.

– Mondjuk úgy, hogy a ti sorsotok nem összefonódott, csak túl közel futott a másikéhoz. Nem érintette egymást… mármint lelki értelemben – kacsintott Marcell, de a srác csak megrázta fejét. Nem volt most vevő a poénkodásra. Ezt látván a menedzser ráérősen összeszedelődzködött, majd immáron a teraszajtajában állva figyelmeztette védencét a másnap reggeli programról:

– Holnap reggel hét! Edével és az énektanárral várunk a próbateremben, el ne késs! – kiáltotta, s aztán Gergő már csak egy hasonló hangnemű „Vigyázz magadra, kölyök!” – felkiáltást hallott, majd ajtócsapódást.

Hát, ha más semmi nincs rendben, legalább Marcell soha nem változik, gondolta elmosolyodva, majd nagyot kortyolt a kezében tartott borospohárból, és hamarosan ő is befelé indult.